166/2. A feltárt rekesz — Zaklatott percek Chantenay előtt

A hetes fülke ajtaja lassan eltolódott. Odabent a fiatal úr állt, homlokán finom izsadságcsöppekkel, kezében egy nehéz, olajos ronggyal, amellyel egy sárgaréz alkatrészekkel borított, öntöttvas szerszámágyat próbált hevenyészve letakarni.
– Jól sejtem, hogy ez a poggyász nem fér el a szokásos felső hálóban, fiatalember? – kérdezte Laurent kalauz, miközben szigorúan megigazította a sapkáját.
– Ez... ez csupán egy magánjellegű finommechanikai eszköz! – dadogta a fiatal úr a bőrtáskával, s próbálta lábbal a padlóra csúszott villáskulcsot az ülés alá tolni. – Semmi törvénybe ütköző nincs benne!
A sötétkék kabátos utas felháborodottan lépett a küszöbhöz:
– Finommechanika?! Fél órája úgy zakatol ez a fülke, mintha egy komplett kovácsműhelyt rendeztek volna be benne! Nézzen rá a kabátom szegélyére, tiszta kenőolaj!
Émile Vaneau egyetlen halk lépéssel a fülke belsejébe pillantott, s végigmérte a szerszámágyra szerelt apró, sárgaréz számozótárcsákat.
– Igazán lenyűgöző szerkezet – jegyezte meg Vaneau elismerő tónusban. – Különösen az a kis kar a jobb oldalon, amely minden egyes nyomásra egyet léptet a számsoron. Bár meg kell vallanom, ritkán látni valakit, aki az Intercontinental Expressen végez finomállításokat egy értékpapír-nyomdai öntvényen.
A fiatal úr arca hirtelen elsápadt, s a kezéből majdnem kicsúszott a vastag bőrtáska pántja.
– Maga félreérti! Én csak Chantenay-be tartok a nagybátyámhoz...
– A nagybátyja bizonnyal nagyon büszke a precizitására – válaszolta Vaneau szelíden. – De tartok tőle, hogy a helyi hatóságok Chantenay peronján még több kérdést fognak feltenni erről a beállított számsorról.