165/7. A mandulás táska sejtelme — Elindulás Chantenay felé

Laurent kalauz még mindig kihúzott mellel igazgatta elgyűrt egyenruháját, miközben a szerelvény ütemes kattogással hagyta maga mögött Varelmont esti fényeit.
– Bámulatos határozottság volt, Monsieur Vaneau! – jelentette ki büszkén. – A hamisító rács mögött, a sárgarézpor feltakarítva, és a vasút becsülete ismét makulátlan. Azt hiszem, most már végre csendes, zavartalan éjszakánk lesz.
Émile Vaneau lassan elővette zsebéből a finom művű ezüst zsebórát. Csendben kipattintotta a fedelét, egy pillanatra elmerült a számlap halk, egyenletes ketyegésében, majd meleg mosollyal a kalauzra nézett.
– Pontosan harmincöt perc múlva Chantenay állomásra érkezünk, kedves Laurent – mondta halkan. – S mint tudja, az Intercontinental Expressen a csend csupán két rejtély közötti rövid átszállási idő.
Ugyanabban a pillanatban a fülke ajtaja halkan megreccsent. A peronon újonnan felszállott fiatal úr óvatosan betette a fejét. Nyakkendője kissé félrecsúszott, homlokán finom verejtékgyöngyök csillogtak, s szorosan magához ölelte a szokatlanul nehéz, fekete bőrtáskát.
– Elnézést a zavarásért, uraim – suttogta zaklatottan, miközben a táskából még élesebben kiérződött a kesernyés mandulaillat. – Nem tudnák megmondani... a táskákat kötelező a felső csomagtartóra tenni? Akkor is, ha a tartalma rendkívül... törékeny?
– Semmiképpen sem kötelező, ha jobban érzi magát tőle a földön – válaszolta Vaneau szelíden, miközben a tekintete a táska sarkára tapadt, amelyen halvány, olajos folt éktelenkedett. – A mandulaolaj tudtommal egyébként is csodákra képes a szövetápolásban.
A fiatalember elfehéredett, majd kapkodva behúzta a fülkeajtót. Laurent értetlenül pislogott a detektívre.
– Mondja, Monsieur Vaneau... ez az úr véletlenül nem egy cukrász?
– Azt kétlem – jegyezte meg Vaneau kényelmesen hátradőlve. – A cukrászok ritkán tartanak nehéz fém alkatrészeket a süteményes táskájukban. De sebaj, a következő megállóig még van időnk kideríteni.