165/4. A sárgaréz reszelék — Párbeszéd Marville felé

A sötétkék kabátos utas arca egy pillanatra elfehéredett, de nyomban visszanyerte hűvös, zárkózott kifejezését. Kint a kerekek ütemes zakatolással rótták a síneket Marville felé.
– Önnek semmi joga beleszólni a magánügyeimbe! – horkant fel az utas, s megpróbálta feszülten behúzni a fülkeajtót. – Csupán egy műszerész vagyok, aki az utazási idejét igyekszik hasznosan eltölteni.
– Rendkívül nemes elhatározás – bólintott Vaneau végtelenül nyugodtan, miközben sétabotja gombjával gyengéden megakadályozta az ajtó záródását. – Különösen, ha az ember órák helyett lepecsételt vasúti számozógépeket csiszol át az éjszaka közepén. A kalauzok munkáját rendkívül megkönnyíti az ilyen elhivatottság, nem igaz, Laurent?
Laurent kalauz szeme akkorára tágult, mint két ezüstfrankos, s idegesen megszorította a jegykezelő fogóját.
– Számozógépet? – fojtotta vissza a szót a kalauz. – Ugye ez csak valami tévedés, Monsieur Vaneau?
– A tények ritkán tévednek, drága barátom – felelte Vaneau halvány mosollyal. – Az Auberoche óta tartó fémkattanások és a folyosón elszórt finom reszelék pontosan felvázolják a képet. Az úr táskájában lévő sárgarézzel pántolt szerkezet nem óra, hanem egy igen precíz hamisítószerszám.
Az utas szeme zaklatottan megvillant, s hátrált egy lépést a fülke homályába.
– Ez képtelen rágalom!
– Nem rágalom, csupán helyzetjelentés – jegyezte meg Vaneau szelíden.