165/5. A csiszolt számozógép — Szembenézés Varelmont előtt

A sötétkék kabátos utas gépiesen a háta mögé igyekezett rejteni a sárgarézzel pántolt táskát, de Laurent kalauz, áttörve idegességén, határozottan lépett egyet előre a szűk folyosón.
– Ha Monsieur Vaneau azt mondja, hogy az egy számozógép, akkor jobb, ha azonnal megmutatja! – sziszegte a kalauz, miközben a jegykezelő fogóját fenyegetően megszorította.
– Ugyan, Laurent barátom, ne zaklassuk a művész urat – szólalt meg Émile Vaneau szelíd eleganciával. – A hamisítás meglehetősen fáradságos mesterség, különösen egy zakatoló szerelvényen, ahol a finom reszelék minden elhamarkodott mozdulatnál leárulja az elkövetőt.
A fülkében fojtogató csend támadt. Kint a kerekek ütemes kattogása jelezte az éjszakai száguldást a sötétségben.
Monsieur Vaneau lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig halkan nézte a mutatók egyenletes járását, majd nyugodtan a megszeppent utasra pillantott.
– Pontosan kilenc perc múlva Varelmont állomásra érkezünk – mondta halk, kimért hangon. – És a helyi hatóságok rendkívül kíváncsiak lesznek arra, miért akarta átalakítani a vasúti szállítmánylevelek gyári pecsételőjét.
– Maga… maga ezt honnan tudja? – sápadt el végleg a sötétkék kabátos, s a táska pántja kicsúszott a reszkető ujjai közül.
– A számsorok átcsiszolásához használt finom olaj illata eltéveszthetetlen – jegyezte meg Vaneau egyetlen halvány mosollyal. – Nem beszélve arról, hogy a tények néha meglepően jó beszélgetőpartnerek.