165/2. A ritmikus fémkattanás — Éjszakai neszek Marville felé

A hetes fülke ajtója éles kattanással zárult be a sötétkék kabátos utas mögött. Laurent kalauz elégedetlenül csóválta a fejét, majd megigazította rézgombos egyenruháját.
– Ez a mai éjszaka, úgy tűnik, a különcök és a nehéz poggyászok jegyében telik, Monsieur Vaneau – jegyezte meg halkan a kalauz, miközben tekintete a lezárt ajtóra tévedett. – Vajon mit rejt egy sárgarézzel pántolt táska, aminek még a rázkódás is árt?
– A gyanakvók képzeletében általában pokolgépet, a valóságban pedig többnyire csak egy túlértékelt mechanikus óraművet vagy egy ritka találmányt – válaszolta Vaneau száraz mosollyal. – Bár az utóbbi néha veszélyesebb lehet a vasúti menetrendre.
Alighogy kimondta, a hetes fülke mélyéről ritmikus, halk fémkattanás szűrődött ki. A hang ritmusa nem követte a kerekek zakatolását: pontos volt, fémes és határozott.
– Meghallotta ezt? – kerekedett el Laurent szeme. – Ez nem egy sima rugós zár halkan szuszogó szerkezete.
A szomszédos fülke ajtója óvatosan résnyire nyílt, s mögötte a fiatal, fátyolos hölgy riadt tekintete villant meg.
– Elnézést... ugye nem fog felrobbanni semmi? – kérdezte fojtott, remegő hangon, miközben kesztyűs kezét a torkára szorította.
– Nyugodjon meg, mademoiselle – fordult felé Vaneau megnyugtató hajlással. – A szerkezetek ritkán robbannak fel pusztán abból az okból, hogy rossz a társaságuk. Legfeljebb a tulajdonosuk idegrendszere mondja fel a szolgálatot.
Vaneau lehajolt, és közelebbről szemügyre vette a hetes fülke alsó sínjét. A szőnyeg peremén finom, alig látható sárgarézpor csillogott.