164/5. A mandulaolaj titka — Érkezés Auberoche állomásra

Monsieur Vaneau lassan előhúzta zsebéből a régi ezüst zsebórát, kipattintotta a fedelét, s egyetlen pillantást vetett a mutatókra.
– Pontosan két perc múlva Auberoche állomásra érkezünk – mondta kiegyensúlyozott hangon, majd visszatette az órát a mellényébe. – A helyzet rendkívül egyszerű, mademoiselle. Ön azt hitette el velünk, hogy csupán egy túlzottan óvatos kalaprajongó, aki még a dobozát sem engedi megérinteni. A félrevezetés a vonatszerelvény saját ritmusában rejlett: a gőz mozgásának ütemes kattogását használta fel arra, hogy elfedje a hordozható szerkezet zaját. A hatos fülke padlórácsa tökéletes rejtekhelyet biztosított, ám a különleges, mandulaillatú műszerolaj cseppjei csapdába ejtették.
A hölgy tiltakozásra nyitotta a száját, ám a vonat abban a pillanatban akkorát fékezett, hogy a folyosó falán függő lámpák megcsikordultak, s a szomszédos fülkéből üvegek csörrenése hallatszott. Az Intercontinental Express lassan begördült a füstös peron mellé.
Az ajtó sziszegve kinyílt, s a kocsiba két helyi nyomozó lépett be. A vezetőjük a fátyolos nőre nézett, majd szigorúan megszólalt:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamis értékpapírok előállításának és szállításának gyanújával!
– ...amelyeket az elbereni nyomda papírjain számozott véglegesre – fejezte be a félbehagyott gondolatot Vaneau, s udvariasan bólintott a rendőröknek.
Miután a gyanúsítottat elvezették, a peronról új utasok áramlottak be. Egy zaklatott, sötétkék kabátos úr lépett a kocsiba, s görcsösen szorította magához a nehéz, sárgarézzel pántolt utazótáskáját, miközben gyanakvóan méregette a kalauzt.
Laurent mélyet sóhajtott, Vaneau pedig csendes mosollyal szemlélte az új jövevényt. Az ajtók becsapódtak, s a szerelvény újra nekilendült az éjszakának.