163/1. A hegedűtok titka — Robogás Elberen felé

– Ha megengedi, uram, segítek a poggyásszal – lépett közelebb Laurent kalauz, miután gondosan elrendezte a zsebében a Beaumont-ban kapott jegyzőkönyv másolatát. – A hegedűk köztudottan érzékenyek a huzatra, az Intercontinental Express pedig nem spórol a sebességgel Elberen felé.
Az új utas, egy viharvert kalapot viselő, fiatalos férfi szinte hátrahőkölt, és még szorosabban magához ölelte a fekete, sárgaréz csatokkal kivert tokot.
– Köszönöm, nem szükséges! – felelte szaporán, miközben tekintete nyugtalanul cikázott a hálókocsi félhomályos folyosóján. – Csupán egy átlagos hangszer. Semmi különös.
– Különösnek valóban nem különös – jegyezte meg Monsieur Vaneau, aki kényelmesen nekidőlt a fülkeajtó keretének, s elrakta ezüst zsebóráját. – Bár egy átlagos hegedű ritkán húzza le ilyen szembetűnően a tulajdonosa jobb vállát. Hacsak nem tömör ólomból öntötték a vonót.
A férfi megköszörülte a torkát, s megpróbált egyenesebb tartást felvenni, de a nehéz tok alja tompán koppant a folyosó szőnyegén.
– Csupán néhány nehezebb kottatár van a hangszer mellett. Nem szeretem, ha a partitúráim összegyűrődnek.
– A jó muzsikus mindig ad a rendszerezésre – bólintott Vaneau elismerően, de a szemében finom mosoly bukkant fel. – Bár ha a kották ennyire nehezek, a következő állomáson talán érdemes lesz átnéznie őket. Néha a papírok közé olyan tárgyak keverednek, amelyek a legkevésbé sem szolgálják a harmóniát.
A kalauz zavartan vakargatta a halántékát.
– Uram, csak nem azt akarja mondani, hogy már megint…
– Dehogy, Laurent – intett higgadtan Vaneau. – Egyelőre csupán megállapítom, hogy az utazásunk kezd kifejezetten dallamossá válni.
A zaklatott utas nem várta meg a folytatást: sietős léptekkel bevonult a legközelebbi fülkébe, s az ajtó határozott kattanással zárult mögötte.