162/7. A vörös viasz pecsétje — Végső megálló Montmirail felé

– A vörös viasz mindig beszédes, Laurent – jegyezte meg Monsieur Vaneau, hüvelykujjával morzsolva a Beaumont-nál talált apró morzsát. – Különösen, ha a felületén még tisztán látható a hamis kancelláriai pecsét nyoma.
Laurent kalauz értetlenül igazította meg a sapkáját a folyosón.
– De hát a hamisítókat a csendőrök már elvezették Beaumont peronján! Nem értem, uram.
Monsieur Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan négy perc múlva Montmirail állomásra érkezünk. A fekete kalapos úr szerkezete csupán elterelés volt, hogy a figyelem a nyomdai stancolásra terelődjön. Az igazi, már elkészült hamis értékpapírokat a szomszéd fülkébe menekítették abban a nehéz sárgaréz utazótáskában.
A fiatal úr sápadtan rontott ki a fülkéből.
– Ez rágalom! Semmi joga engem gyanúsítani!
– A tények néha meglehetősen tapintatlanok – felelte Vaneau száraz mosollyal. – Az Ön táskáján törött pecsét díszeleg, s Ön nem diplomata, hanem…
A vonat hirtelen nagyot fékezett. Fém csikordult, poharak csörrentek a szomszédos kocsiban, s a szerelvény lassan begördült Montmirail állomására. Az ajtó kinyílt, s a peronon várakozó helyi nyomozók léptek a hálókocsiba. A felügyelő határozottan lépett előre:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamis értékpapírok csempészésében való bűnrészesség miatt!
– …a hamisítók futárja – fejezte be Vaneau a mondatát zavartalan nyugalommal.
A letartóztatottat elvezették. Az ajtók becsukódtak, s a szerelvény nekilendült Saint-Flour felé. Vaneau csendben figyelte az imént felszállt új utast, aki egy feltűnően nehéz, duplafenekű hegedűtokot szorongatott a karja alatt.