162/5. A mechanikus leplezés — Érkezés Beaumont állomásra

A két civil ruhás nyomozó határozott léptekkel állt meg a szűk folyosón, éppen a fekete kalapos úr háta mögött. Laurent kalauz elégedetten csúsztatta közelebb a vállát a falhoz, gondosan elvágva minden lehetséges menekülési útvonalat.
– Bármi legyen is abban a papírdobozban, uraim – szólalt meg a magasabbik nyomozó –, a bejelentés alapján elég feltűnően ketyeg ahhoz, hogy közelebbről is megvizsgáljuk.
– Ugyan, hadnagy úr! – próbálkozott a fekete kalapos férfi, miközben elkeseredetten igyekezett megőrizni az eleganciáját. – Egy egyszerű svájci dallamjátszóról van szó! Különleges óraművel szerelték fel, amely néha... nos, néha hajlamos a kattogásra.
Émile Vaneau halk, megértő mosollyal hajtotta le a fejét, majd mutatóujjával finoman visszatolta a selyemszalagból kilógó apró rézdrótot. A doboz belsejéből éles, fémes pattanás hallatszott, s a ritmikus ketyegés hirtelen megváltozott.
– Egy svájci zenélő doboz, amely ahelyett, hogy keringőt játszana, apró, számozott elismervényeket stancol a rejtett papírszalagra – jegyezte meg Vaneau kellemes, kiegyensúlyozott hangon. – Kétségkívül rendkívül muzsikális szerkezet, feltéve, ha az ember szereti a hamisított értékpapírok kattogó hangját.
A szürke köpenyes utas arca azonnal elfehéredett, míg a fekete kalapos úr kihúzta magát:
– Ön ezt nem bizonyíthatja, Monsieur!
– Nem is nekem kell – felelte Vaneau szelíden, miközben a szerelvény fékjei sikoltva jelezték a lassulást. – A bizonyítás terhe már a peronon várakozó urakra hárul. Beaumonti állomás, uraim.