162/4. A fekete kalap árnyéka — Kattanások Beaumont felé

A szürke köpenyes utas hátrálni próbált, de Laurent széles válla nem sok utat engedett a szűk folyosón. Ekkor a szomszédos, négyes fülke ajtaja lassan kicsúszott a sínén, és egy fekete kalapos úr lépett ki, arcán kényszeredett, de reményteli mosollyal.
– Uraim, kérem! – emelte fel a kezét a jövevény. – Biztosíthatom Önöket, hogy a barátom doboza teljesen ártalmatlan. Csupán egy különleges, svájci szabadalom, amely... nos, kissé egyenetlenül jár.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Émile Vaneau, miközben ujja hegyével finoman megérintette a papírdoboz hanyagul megkötött selyemszalagját. – Különös szabadalom, amely ahelyett, hogy megnyugtató Mozart-dallamokat játszana, inkább a környezete pulzusát növeli. Ráadásul a csomó éppen most lazul fel végleg.
A szürke köpenyes férfi ijedten kapott a doboz után, ám a fekete kalapos úr egy gyors, figyelmeztető pillantással leintette. Úgy tűnt, még bízik a diplomatikus megoldásban.
Émile Vaneau ekkor elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte a mutatók járását, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan három perc múlva Beaumont állomásra érkezünk.
– És ott mi vár ránk? – kérdezte feszülten a fekete kalapos úr.
– Elsősorban a hűvös peron – felelte Vaneau szárazon. – Másodsorban pedig azok az urak, akik már a kanyar előtt felszálltak.
A folyosó túlsó végén, a gőzfelhőből két határozott fellépésű, civil ruhás férfi bontakozott ki. A helyi nyomozók voltak azok, akik már az előző megálló óta gyanakodva figyelték a fülkék mozgását, s most, a végkifejletet szimatolva, óvatos reménnyel léptek közelebb.