162/3. A fellazuló csomó — Kétségek Beaumont felé

– A selyemszalag... az egy családi örökség csomózása! – dadogta a férfi, miközben görcsösen hátrálni próbált, de Laurent, a kalauz, mint egy hirtelen megnőtt tölgyfa, elállta a folyosó végét.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Émile Vaneau, miközben tekintete a papírdoboz alsó sarkára tapadt, ahol a csomagolás kissé megnyúlt az egyenetlen belső nyomástól. – Mindig lenyűgözött a családi hagyományok bonyolultsága. Különösen, ha azok másodpercenként kétszer kattannak, és enyhe ólomszagot árasztanak.
– Csak az olajozás! – vágta rá az utas, akinek homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg. – Nemrég kapott finom műszerolajat. Beaumont-ban kell átadnom a rokonomnak, teljesen épségben!
– Beaumont valóban híres a fülbemászó dallamok kedvelőiről – jegyezte meg Vaneau szárazon. – Bár tartok tőle, hogy ez a konkrét dallam túlságosan is robbanékony természetű. Laurent, legyen kedves, hozzon egy pohár vizet. Az úrnak érezhetően melege van, és a fémeknek sem árt néha a hűtés.
– Azonnal, Monsieur Vaneau! – felelte a kalauz, de nem mozdult, mert a gyanús utas hirtelen a kabátja alá igyekezett rejteni a csomagot.
– Maga azt hiszi, hogy én... – kezdte a szürke köpenyes férfi, de a hangja elcsuklott, ahogy a doboz sarka tompa koppanással hozzáütődött a folyosó lambériájához.
– Én nem hiszek, uram. Én megfigyelek – felelte Vaneau, és egy millimétert sem tágított a fülkeajtótól. – És jelenleg azt látom, hogy az Ön állítólagos zenélő doboza sokkal jobban hasonlít egy késleltetett gyújtószerkezetre, mint egy Mozart-szonátára. Ráadásul a selyemszalag masnija meglehetősen hanyagul lett megkötve. Egy svájci órásmester erre kényes lett volna.