162/2. A mechanikus ritmus — Feszült percek Beaumont felé

– Csupán egy különleges, svájci szerkezettel ellátott zenélő dobozka – helyesbített sietve a szürke köpenyes férfi, miközben még szorosabban magához ölelte a papírdobozt. – Egy ajándék a unokahúgomnak. Semmi oka a riadalomra.
Laurent kalauz feszülten Monsieur Vaneau-ra nézett, mintha a nyugalmazott fődetektív tekintetéből próbálná kiolvasni, vajon azonnal ki kell-e üríteni a hálókocsit.
– A zenélő dobozok általában dallamot játszanak, nem pedig ütemes, fém a fémen kattogást hallatnak – válaszolta Émile Vaneau, miközben lassan elrendezte ingujján a mandzsettagombot. – Bár elismerem, a modern óraművészet néha meglepő formákat ölt.
– Nem tartozom önöknek magyarázattal! – csattant fel az új utas, és megpróbált átpréselődni a keskeny folyosón.
– Valóban nem – bólintott Vaneau szinte egyetértően, ám pontosan úgy lépett félre, hogy elegáns tartásával észrevétlenül elállja a hatos fülke felé vezető utat. – Ugyanakkor a vasúti szabályzat kifejezetten tiltja az olyan csomagok szállítását, amelyek túlzottan megterhelik a személyzet idegrendszerét. Ugye, Laurent?
– Így igaz – bólintott a kalauz, bár a hangja érezhetően elcsuklott. – Szigorú előírás, uram.
A szürke köpenyes férfi megállt, szemei nyugtalanul ugráltak a két alak között.
– Csak egy ártalmatlan mechanika! Nem jelent semmiféle veszélyt!
– Akkor bizonyára nem okoz gondot, ha a selyemszalagot egyetlen mozdulattal meglazítjuk – javasolta Vaneau a legtermészetesebb hangján. – A kíváncsiságom csupán szakmai, biztosíthatom róla.