162/1. A selyemszalagos doboz — Zaklatott percek Chantraine felé

A szerelvény egyenletes zakatolással hagyta maga mögött Valcourt esti fényeit. Laurent kalauz megkönnyebbült sóhajjal pakolta össze a teáscsészéket a tálcán.
– Igazán lenyűgöző volt, Monsieur Vaneau – mondta a kalauz, miközben elégedetten ingatta a fejét. – Azt hittem, a pántolt tölgyfadoboz végleg kifog rajtunk.
– A dobozok ritkán fognak ki az emberen, Laurent – válaszolta csendesen Émile Vaneau, miközben elrendezte szürke zakóját. – Legfeljebb a bennük rejtőző szándékok próbálják megzavarni a tisztánlátást.
Ebben a pillanatban a folyosón elhaladt a szürke köpenyes új utas. A férfi nem lépett be a kabinjába, hanem a folyosó ablakánál állt meg, és két kézzel szorította magához a selyemszalaggal átkötött, kerek papírdobozt.
– Bocsánat, uram, segíthetek a poggyászával? – lépett hozzá Laurent szolgálatkészen.
A férfi megragadt a mozdulatban, és riadtan nézett a kalauzra.
– Nem! Dehogy, köszönöm. Ez… rendkívül törékeny szállítmány – felelte szaggatottan, miközben tekintete nyugtalanul ugrált a fülkék ajtai között. – Csupán egy kalap. Egy igen finom, rendelésre készült kalap.
– A kalapok ritkán ketyegnek, uram – jegyezte meg Vaneau nyájasan, ahogy közelebb lépett a folyosón.
A szürke köpenyes férfi arca érezhetően elfehéredett. A doboz belsejéből valóban halk, ütemes neszezés hallatszott.