161/4. A hamisítatlan nyomda leple — Megálló Valcourt peronján

Émile Vaneau lassan előhúzta a zsebéből a régi ezüst zsebóráját, kinyitotta a fedelét, és halkan rápillantott a finoman megmunkált mutatókra.
– Pontosan három perc múlva Valcourt állomásra érkezünk – mondta kiegyensúlyozottan, miközben a szerkezet megszokott, ritmikus ketyegéssel töltötte be a szűk teret.
– Bámulatos! – hűledezett Laurent kalauz a teástálcát fogva. – És mégis miből tetszett rájönni erre az egfajta csalásra?
– A titok a doboz kiegyensúlyozatlan súlypontjában gyökerezett – igazította meg gomblyukában a szegfűt Vaneau. – Egy ártalmatlan kémiai modell nem indokolja a nehéz, pántolt tölgyfa burkolatot. De ami még beszédesebb: a hamisítók ritkán gondolnak arra, hogy a petróleum szaga elüt a kalapgyári filc illatától. Az úr túlságosan precíz akart lenni, és a saját alapossága lett a veszte.
A fekete kalapos úr sápadtan nyelt egyet, ám mielőtt megszólalhatott volna, a vonat éles csikorgással nagyot fékezett. Csészék csörrentek a tálcán, s a szerelvény lassan begördült a füstös peron lámpafényébe.
Az ajtó kinyílt, s a fülkébe két határozott léptű helyi nyomozó lépett be.
– Letartóztatom Önt a hatóságok megtévesztése és az állami kötvényklisék csempészete ügyében! – lépett előre a vezetőjük, s a fémbilincs záródó kattanása elnyomta a gyanúsított elfojtott szitkozódását.
– ...ahogyan azt a felügyelő úr pontos érkezése is igazolja – fejezte be félbeszakadt mondatát Vaneau.
A letartóztatottat elvezették. A peronról egy új utas lépett a folyosóra: egy zaklatott, szürke köpenyes férfi, aki feltűnően óvatosan szorított magához egy selyemszalaggal átkötött papírdobozt. Vaneau csendesen követte tekintetével, miközben a vonat ajtói becsukódtak, és a szerelvény nehézkesen megindult Chantraine állomás felé.