161/3. A kettős retesz titka — Közeledés Valcourt-hoz

Monsieur Vaneau óvatosan kinyújtotta a kezét, és a mutatóujjával finoman megérintette a tölgyfadoboz alsó peremét. A pántok sarkában egy apró, alig észrevehető rézpecek villant meg a fülke lámpafényében.
– Az ön finommechanikai szabadalma, uram, elképesztő hasonlóságot mutat a marseille-i pénzverde által használt, kettős zárású széfekkel – jegyezte meg Vaneau nyugodt, kiegyensúlyozott hangon. – Az egyetlen lényeges különbség, hogy a pénzverde nem szokott petróleummal átitatott filclemezeket építeni a szerkezet falába, hogy elfedje a friss nyomdafesték jellegzetes illatát.
A fekete kalapos úr szeme tágra nyílt, és hátrált egy lépést a szűk padsorban, míg a háta a kocsi falának nem ütközött.
– Ez képtelenség! Ön félreérti a helyzetet, ez csupán egy kémiai kísérleti modell!
– A kémiai kísérletek ritkán igényelnek államkötvény-nyomólemezeket – vágott közbe Laurent kalauz, aki időközben gyanakvóan közelebb hajolt, miután a teástálcát biztonságba helyezte az ablakpárkányon. – Bár én csak a menetjegyekhez értek, ez a rekesz gyanúsan hasonlít arra a ládára, amit két állomással ezelőtt köröztek.
– Látja, uram – mosolyodott el szelíden Vaneau –, a vasút személyzete meglepően jó megfigyelőképességgel bír. Ha most megnyomom ezt a kis rézszegecset, a kettős fenék rugója kiold, és a teánk mellé egy egészen elképesztő papírgyűjteményt kapunk. Ugye nem szeretné, ha a forró ital kilöttyenne a klisékre?
A kalapos úr keze megállt a levegőben, tekintete elkeseredetten futott végig a fülke zárt ajtaján. Valcourt közeledő gőzsípja ekkor éles sziszegéssel hasított bele az éjszakai zakatolásba.