161/2. A rejtélyes lakatszerkezet — Lépések Valcourt felé

A fekete kalapos úr idegesen kotorászott a mellényzsebében, miközben Monsieur Vaneau megfontolt lépéssel közelebb lépett a szűk fülkeasztalhoz, ahová a nehéz tölgyfadoboz került.
– Ön bizonyára nagy tisztelője a finommechanikának, uram – jegyezte meg Vaneau, miközben tekintete a pántok körüli finom sárgaréz karcolásokra tévedt. – Bár a legtöbb mechanikus szerkezet ritkán igényel két plusz lakatot és egy ilyen alaposan megmunkált, ólombetéttel nehezített vaslemez-erősítést.
– A szerkezet… rendkívül érzékeny a mozgásra! – felelte az utas, miközben megtörölte feszült homlokát. – Ha rázkódik a szerelvény, a belső fogaskerekek elmozdulhatnak. Ezért volt szükség erre a biztosításra.
Laurent kalauz ekkor lépett be a fülkébe, gőzölgő teástálcával egyensúlyozva a vonatszerelvény egyenletes zötykölődése közepette.
– A teája, Monsieur Vaneau. És ha szabad megjegyeznem, a csomagtérben még soha nem láttam olyan ládát, amelynek ennyire határozott petróleumillata lett volna.
– Kiváló megfigyelés, Laurent – bólintott Vaneau szelíd mosollyal. – A szagok ritkán hazudnak, ellentétben a megriasztott utasokkal. Mondja csak, uram, a műszaki berendezése mióta működik finomított világítóolajjal és rejtett záróreteszekkel?
A fekete kalapos úr nyelt egy nagyot, és óvatosan mélyebbre húzta a kalapját.
– Ez egy magántermészetű szabadalom! Semmi köze a hatóságokhoz!
– A hatóságokhoz valóban nincs – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával –, de a Valcourt felé tartó kalauzunk nyugalmához annál inkább.