161/1. A pántolt fadoboz — Zakatolás Valcourt felé

A szerelvény egyenletesen kattogott a sötétbe vesző sínpáron, miközben Laurent kalauz még mindig a homlokát törölgette a folyosó halvány lámpafényében.
– Esküszöm, Monsieur Vaneau, Ön nélkül ezen a vonaton már a kerekeket is elcsempészték volna – sóhajtott a kalauz, és gyanakvó pillantást vetett a fülkesor felé.
– A kerekek túlságosan nehezek, Laurent, és ritkán férnek el a szürke köpenyek zsebében – felelte Vaneau szelíd mosollyal, miközben lassú, megfontolt léptekkel elindult a hálókocsi közepe felé.
A négyes fülke ajtajában a fekete kalapos úr állott. A pántolt fadobozt olyan görcsösen szorította a mellkasához, mintha legalábbis a koronaékszereket óvná a huzattól. Amint Vaneau közeledett, az új utas feszülten kihúzta magát, de tekintetében óvatos, reménykedő kíváncsiság bujkált.
– Szabad érdeklődnöm, uram? – kérdezte a fekete kalapos úr halkan, bizalmasan előrehajolva. – Ugye az a kellemetlen rendőri közjáték már végleg lezárult? Rendkívül törékeny és bizalmas rakományt szállítok, nem hiányzik a huzavona.
– A legteljesebb mértékben lezárult – bólintott Vaneau. – Habár a törékenység meglehetősen relatív fogalom, különösen, ha egy kovácsoltvas pántokkal megerősített tölgyfadobozról van szó, amely láthatóan húzza az Ön bal vállát.
– Ez… ez pusztán műszaki berendezés! – vágta rá sietve az utas, bár a hangja kissé megbicsaklott. – Egy ritka, mechanikus szerkezet. Semmi törvénybe ütköző!
– Természetesen – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – A törvénybe ütköző dolgok ritkán szoktak ilyen tiszteletreméltóan nehezek lenni. Laurent, legyen kedves, szerezzen egy csésze friss teát. Úgy érzem, a Valcourt felé vezető út tartogat még számunkra néhány érdekes finommechanikai rejtélyt.