160/8. A sárgaréz nyoma — Lépések Chantelle felé

– Nem feltétlenül minket – válaszolta Monsieur Vaneau, miközben a zsebkendőt gombostűnyi pontossággal visszacsúsztatta a zakója mellzsebébe. – Csupán a fémhenger iránti túlzott érdeklődés nyomait látjuk. A reszelék meglepően friss, ami arra utal, hogy az elkövető nem a fülkéje magányában, hanem a folyosó félhomályában próbálkozott a zár óvatos feszegetésével.
Laurent kalauz riadtan szorította magához a kocsikulcsokat, elfehéredett ujjakkal.
– De uram, ha valaki a nyílt folyosón dolgozott egy finom reszelővel, azt a kalauzfülkéből hallanom kellett volna! Nem vagyok süket!
– Hacsak nem várt meg egy olyan pillanatot, amikor a kerekek sikoltása elnyomta a fém sziszegését – mutatott rá Vaneau szelíd derűvel. – Például a legutóbbi váltónál, ahol a szerelvény meglehetősen zajosan zöttyent meg.
A szürke köpenyes utas feszülten a henger sértetlennek tűnő viaszpecsétjét vizsgálgatta.
– De hiszen a pecsét ép! Hogyan próbálhatták kinyitni anélkül, hogy feltörnék?
– Úgy, kedves uram, hogy nem a viaszt támadták meg, hanem az alatta húzódó rézillesztést – mondta a detektív, majd megszokott mozdulatával kinyitotta régi ezüst zsebóráját. Egy pillanatig nézte a halkan ketyegő mutatókat, és nyugodtan megszólalt: – Pontosan hat perc múlva Chantelle állomásra érkezünk. És ott valaki nagyon szeretne észrevétlenül leszállni.
– Miből gondolja ezt, Monsieur Vaneau? – kérdezte Laurent elhűlve.
– Nézze meg a szőnyegre nyomódott cipősarok-nyomot a fülkeajtó tövében – mosolyodott el a fődetektív. – A finom, szárított sár, amit a tettes az imént hagyott itt, csak a saint-mireux-i peronról származhat. A tolvaj nem ment messzire, csupán a szomszédos fülke ajtajának védelmébe húzódott vissza.