160/5. A rézdrót csapdája — Megálló Saint-Mireux peronján

A fekete kalapos úr idegesen nyelt egyet, majd megpróbált erőt venni magán.
– Egy rézdrót még nem bizonyít semmit, Monsieur Vaneau! Az csupán egy ártalmatlan alkatrész, amely… nos, a szerkezet rögzítésére szolgál.
– Valóban? – emelte meg szemöldökét Vaneau, miközben tekintete a folyosó faburkolatának apró illesztésére tévedt. – Különös módon ez az ártalmatlan alkatrész éppen a hatos fülke felőli falburkolat mögé vezetett. Ön nem órát javít, uram, hanem a szomszédos fülke lakójának mozgását figyelte a drótra kapcsolt mechanikus jelzővel.
A fiatal úr a bőrtáskával döbbenten meredt a falra.
– Szóval nem bombáról van szó, hanem… hallgatózásról?
– És némi mechanikus adatrögzítésről, ha jól sejtem – tette hozzá Vaneau szárazon. – Egy rendkívül találékony, bár kissé túlbonyolított szerkezet. Egy tisztességes órásmester sokkal kevesebb fogaskerékkel is beérné.
A vonatszerelvény e pillanatban éles fékezéssel lassítani kezdett. A folyosón csörrentek a lámpák, majd a hálókocsi zökkenve megállt a kivilágított peron mellett. Laurent kalauz sietve az ablakhoz lépett, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Saint-Mireux! És ahogy látom, a helyi rendőrbiztos már a lépcsőnél várakozik.
Az ajtó sziszegve kinyílt, s két egyenruhás csendőr lépett a folyosóra. Vaneau udvarias fejbicventéssel köszöntötte őket, majd a fekete kalapos férfi felé mutatott.
– Azt hiszem, az úr és a ketyegő doboza felettébb tanulságos beszélgetőpartnerek lesznek a kapitányságon.