160/1. A nehéz rézdoboz — Éjszakai zakatolás Solesmes felé

A kerekek ütemes ritmusban kattogtak a síneken, ahogy a hálókocsi sárgás fénye mély árnyékokat rajzolt a folyosó faburkolatára. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben finom vászon zsebkendőjével megtörölte az izzadt homlokát.
– Hál’ istennek, Monsieur Vaneau! Azt hittem, ebből az elbereni megállóból hatalmas zűrzavar kerekedik – mondta halkan.
– A zűrzavar ritkán kerekedik magától, drága Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau, miközben elegáns kabátja hajtókáját igazgatta. – Rendszerint alapos előkészület és némi hamis magabiztosság kell hozzá.
Sétájuk során a szomszédos fülke elé értek. A fekete kalapos úr éppen ekkor nyitotta ki a tolóajtót, ám amint meglátta a közelgő kalauzt és az ősz hajú úriembert, azonnal megtorpant. Szorosan az oldalához simította nehéz kabátját, amely alatt a szögletes dudor gyanúsan megcsörrent.
– Segíthetek a csomagjaival, uram? – lépett közelebb készségesen Laurent.
– Szó sem lehet róla! – csattant fel a fekete kalapos férfi szokatlanul éles hangon. – A csomagjaim tökéletes biztonságban vannak. És különben is, szeretnék végre pihenni. Ne zavarjanak!
Azzal bevágta a fülkeajtaját, de a retesz félúton felakadt a feszültségtől remegő kezétől, így halk csattanás helyett tompa, fémes koccanás visszhangzott a folyosón.
– Rendkívül elszánt utazó – jegyezte meg Laurent enyhe csodálkozással. – Bár a modora kissé gépies.
– Nem a modora gépies, Laurent – felelte Vaneau szelíd mosollyal, miközben tekintete a fülke küszöbére tévedt, ahol apró, friss rézkarcolás csillogott a lakkozáson. – Hanem az a szerkezet, amit a kabátja alatt próbál elrejteni Solesmes állomásáig.