159/3. Az aranyszínű por — Megálló Elberen peronján

Monsieur Vaneau lassan előhúzta a zsebéből finom ezüst zsebóráját, kipattintotta a fedelét, majd halk ketyegés közepette a kalauzra pillantott.
– Pontosan öt perc múlva Elberen állomásra érkezünk – mondta megingathatatlan nyugalommal.
– De Monsieur Vaneau! – suttogta Laurent szaggatottan, a folyosó sárgás porára mutatva. – Ez a por... és a fülkéből hallatszó kaparászás...
– A leglátványosabb álcák a legszembetűnőbbek, drága Laurent – válaszolta Vaneau. – Új utasunk azt állította, a viasz csupán elszíneződött. Valójában a fadobozba rejtett, miniatűr rézprés dörzsölődött a doboz falához a vonat rázkódásától. A szomszédos fülkéből áttolt dróttal pedig nem a zárat akarta feszegetni, hanem az eredeti értéklevelet próbálta kicserélni a saját hamisítványára.
A zaklatott utas sápadtan megszorította a fadobozt.
– Ez képtelenség! Ön semmit sem tud bizonyítani!
– Egyedül azt, hogy a cipője orrán lévő aranyszínű reszelék tökéletesen megegyezik a küszöb alatti porral – jegyezte meg Vaneau szelíd mosollyal.
A vonat ebben a pillanatban akkorát fékezett, hogy a folyosó lámpái megcsörrentek. A szerelvény csikorgó kerekekkel begördült az elbereni peron mellé. Az ajtó kitárult, és két csendőr lépett a hálókocsiba.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, értékpapír-hamisítás vádjával! – jelentette ki a csendőrbiztos.
– ...és amint látja – fejezte be Vaneau a mondatát –, a hatóságok időzítése éppoly pontos, mint a zsebórám.
Miután a tetten ért utast elvezették, a hálókocsiban ismét elsimultak a kedélyek. A nyitott ajtón át egy új utazó lépett be: egy fekete kalapos úr, aki szokatlanul gondosan ügyelt arra, hogy a kabátja alá rejtett, nehéz rézdobozt sehol se üsse hozzá a falhoz. Vaneau csendesen figyelte a mozdulatot, miközben az ajtók becsukódtak, s a vonatszerelvény nehézkesen nekilendült a következő állomás felé.