159/2. A pattanó viasz — Neszek a hatos fülkében

Laurent tágra nyílt szemekkel meredt a hatos fülke zárt ajtajára, mintha a fa burkolat mögül maga a végítélet készülne kitörni.
– Azt hiszem, hallottam valamit, Monsieur Vaneau – suttogta a kalauz, és feszülten megigazította a sapkáját. – Egy viaszpecsét nem szokott ok nélkül elpattanni. Különösen nem éjfél után, a nyílt pályán.
– A viasz, drága Laurent, csupán a türelem szimbóluma – válaszolta Vaneau szelíd derűvel, miközben elsimított egy képzeletbeli porszemet a hajtókáján. – És mint tudjuk, a türelem hajlamos elpattanni, ha az ember túlságosan szorosan markolja a titkait.
A hatos fülkéből hirtelen ritmikus, ütemes kaparászás zaja szűrődött ki, amelyet egy halk, elégedett hümmögés követett. Laurent közelebb lépett az ajtóhoz, de mielőtt kopoghatott volna, a kilincs lenyomódott, és az új utas dugta ki a fejét. A tekintete riadtan ugrált Vaneau és a kalauz között.
– Nem kaptak véletlenül egy csipetnyi finomított krétaőrleményt vagy száraz törlőkendőt? – kérdezte fojtott hangon a férfi, miközben a keze mögött próbálta elrejteni a fadobozt. – A viasz… elszíneződött. Ez elviselhetetlenül szakszerűtlen a szállítmányozó részéről.
– A hálókocsiban ritkán tartunk krétaőrleményt, uram, legföljebb friss teát – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár meg kell hagyni, a piros viasz ritkán színeződik át sárgás zsírréteggé a puszta sietségtől.
Az utas elfehéredett, s egyetlen határozott mozdulattal visszahúzódott, ám a fülkeajtó ezúttal nem záródott be teljesen. Vaneau a folyosó szőnyegére pillantott: a küszöb alatt finom, aranyszínű porszemcsék csillogtak a lámpa halvány fényében.