159/1. A lepecsételt fadoboz — Éjszakai robogás Montcorval felé

A kerekek ütemes kattogása újra betöltötte a hálókocsi folyosóját, ahogy az Intercontinental Express lassan elhagyta Vernoy halványuló fényeit. Laurent, a kalauz, mély sóhaj kíséretében törölte meg az izzadt homlokát.
– Bámulatos volt, Monsieur Vaneau! – suttogta hálásan. – Még belegondolni is rossz, mi történt volna, ha az a hamisító kicseréli a széf tartalmát. Remélem, az éjszaka hátralévő része már csendesen telik.
– A remény rendkívül csodálatos erény, Laurent – felelte Vaneau szelíd mosollyal. – Bár a vasúti menetrendek sűrűjében ritkán jár kéz a kézben a valósággal.
A detektív tekintete a folyosó végén álló új utasra tévedt. A szikár, fekete kabátos úr szorosan a mellkasához préselte a négyszeresen lepecsételt kis fadobozt, miközben riadtan pislogott körbe. Amikor észrevette Vaneau-t és a kalauzt, megindult feléjük, de a hatos fülke ajtajában hirtelen megtorpant.
– Ugye ez a kocsi teljesen biztonságos? – kérdezte rekedtes, feszült hangon. – Montcorval állomásáig utazom, és a csomagom… nos, rendkívül törékeny természettel bír.
– A legnagyobb biztonságban van, uram – biztosította Laurent büszkén. – Különösen, hogy Monsieur Vaneau is velünk utazik!
– Ó, kérem, ne terhelje az urat hiábavaló elvárásokkal – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Én csupán egy békés utazó vagyok, aki kedveli a jó társaságot és a pontos érkezést.
A szikár úr nem látszott megnyugodni; táskáját s a fadobozt szorongatva hátrált be a fülkéjébe. Az ajtó kattanással záródott, ám a folyosó csendjében tisztán hallatszott, ahogy a fadoboz egyik vörös viaszpecsétje apró reccsenéssel elpattant.