158/8. A nehéz bőrtáska — Gőzök Vernoy felé

A kerekek egyenletes ritmusa visszatért, ahogy az Intercontinental Express lassan elhagyta Lainville kivilágított peronját. Laurent, a kalauz, még mindig szaporán szedte a levegőt, miközben a folyosó finom szőnyegén igazgatta meggyűrt egyenruháját.
– Monsieur Vaneau – kezdte halkabban, szemével a szűk átjáró felé pillantva –, remélem, ezen a szakaszon végre csendesebb percek várnak ránk. A csendőrség jelenléte mindig jót tesz a vonatszemélyzet vérnyomásának, de a vendégek étvágyának kevéssé.
– A nyugalom relatív fogalom, Laurent – felelte szelíden Vaneau, miközben zakója gomblyukába illesztette a zsebéből kihúzott, gondosan összehajtott zsebkendőt. – Különösen egy olyan szerelvényen, amely sosem ér rá sokáig egyetlen helyen vesztegelni.
A folyosó végén ekkor felbukkant az új utas. A fiatalember túlságosan görcsösen szorította magához a nehéz, rézcsatos bőrtáskát, mintha legalábbis a saját életét hordozná benne. Léptei bizonytalanok voltak, és amikor Laurent felé lépett, hogy udvariasan segítséget ajánljon a csomag elhelyezésében, a férfi riadtan hátrahőkölt.
– Hozzá ne érjen! – szisszente a fiatalember, majd azonnal elvörösödött. – Bocsánat... csak nagyon törékeny műszaki rajzok vannak benne. Családi örökség.
– A műszaki rajzok általában nem bocsátanak ki ilyen ütemes, tompa fémhangot, amikor az ember elmozdítja őket – jegyezte meg Vaneau egyetlen lépést téve közelebb. – De természetesen a családi örökségek természetükből adódóan tele vannak meglepetésekkel.
– Maga talán ellenőrizni akarja? – csattant fel a fiatal úr védelmezőn.
– Dehogy, uram – mosolyodott el a detektív. – A kíváncsiságnál sokkal jobban tiszteltem mindig a kényelmet. Csupán arra utaltam, hogy a heveder varrása meglehetősen friss a táska sarkánál. Vernoy állomásáig még van némi időnk, hogy átgondolja, melyik rekeszbe kívánja helyezni.