157/2. Az üres utazótáska — Karcolások a lambérián

– Azt hiszem, a szú szokatlanul fegyelmezett ritmusban dolgozik ezen a szakaszon – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben mutatóujjával finoman végighaladt a polírozott diófa burkolat mentén.
– Szú? – a fiatal úr felvonta a szemöldökét, és még szorosabban magához ölelte a barna bőrtáskáját. – Uram, egy egyszerű rovar aligha használ acéltűt! Ez egyértelműen mechanikus karcolás. Lehet, hogy titkos jelzéseket hagynak egymásnak a falakban?
– A titkos jelzések legnagyobb hibája, fiatalember, hogy a megfogalmazójukon kívül senki sem tudja, mikor kellene pontosan megijedni tőlük – válaszolta Vaneau szelíd mosollyal. – Ráadásul a vibráló vonatfülkében olvasni köztudottan rontja a szemet.
A négyes fülke ajtója ekkor halk szisszenéssel résnyire nyílt. A fiatal fátyolos hölgy lépett ki a folyosóra, ám a kezéből ezúttal hiányzott a korábban oly elszántan szorongatott, gyanúsan könnyű utazótáska.
– Elnézést, uraim – mondta halk, kimért hangon, finoman megigazítva a fátyol szélét. – Keresnek valamit, vagy csupán a vasúti kocsik akusztikai tulajdonságait tanulmányozzák ilyen késői órán?
– Csupán az utazási komfortot, madame – hajolt meg kissé a fődetektív. – Úgy tűnik, a hálókocsi panelei a száguldás hatására sajátos önálló életre keltek. Bár az is meglehet, hogy a szomszédban valaki új betekintőnyílást próbál nyitni a világra.