153/5. A fekete bársonytok — Az új utas csomagja

Laurent kalauz megkönnyebbülten törölte meg a homlokát, miközben az Intercontinental Express nehéz zökkenéssel újra mozgásba lendült Varelmont párás peronja mellett.
– Úgy látszik, Monsieur Vaneau, az emberi leleményesség nem ismer határokat, ha más táskájáról van szó – jegyezte meg a kalauz, miközben a zsebébe csúsztatta a jegykezelő fogót.
– A kapzsiság sajnos ritkán mutat valódi eredetiséget, Laurent – válaszolta Émile Vaneau halkan, miközben a folyosó felé pillantott. – Legfeljebb a csomagolástechnikája változik.
A szürke köpenyes új utas idegesen tekintgetett körbe. A karjában szorított, fémplakettel lezárt bádogdoboz minden egyes zökkenőnél tompa, nehézös kattanást adott ki, mintha egy zárszerkezet próbálna benne helyre ugrani.
– Segíthetek a poggyászával, uram? – lépett közelebb Laurent udvariasan. – A kilences fülkében még bőségesen akad hely.
– Hozzá ne nyúljon! – rándult meg az új utas, és olyan hevesen rántotta magához a ládát, hogy annak sarkából egy apró, megmunkált rézcsavar hullott a folyosó szőnyegére.
Vaneau megfontolt mozdulattal lehajolt, felvette a fényes fémalkatrészt, és elgondolkodva forgatta az ujjai között.
– Úgy tűnik, a tudomány meglehetősen lazán tartja a saját alkatrészeit – jegyezte meg száraz mosollyal, miközben a férfi felé nyújtotta a csavart. – A következő állomásig, Montcressonig azonban bizonyára kitart.
Az utas szó nélkül kikapta a detektív kezéből a rezet, és sietős léptekkel bemenekült a fülkéjébe. Vaneau csendben nézett utána, majd kényelmesen igazított egyet a zakóján, ahogy a szerelvény az éjszakai sötétségbe fúrta magát.