153/1. A fekete bársonytok — Sárga kalap a folyosón

Az Intercontinental Express kerekei ritmikusan kattogtak a síneken, ahogy Pierrefont fényei lassan elenyésztek a gomolygó gőzben. Laurent kalauz megkönnyebbülten törölte meg a homlokát, s a folyosón feltűnő új utasok felé fordult.
– A jegyeket és a helyjegyeket kérném! – szólt megszokott, mégis kissé remegő hangján.
A sárga kalapos hölgy – akinek széles karimája alól csak idegesen rebbenő szemei látszódtak – szinte hozzásimult a folyosó falához. Két kézzel, görcsösen szorította magához a nehéz, fekete bársonytokot, mintha az életét védené tőle.
– Elnézést kérek, uram! – suttogta, amikor óvatlanul Monsieur Vaneau kabátjának ütődött. – A vonat… túlságosan rázkódik.
– A sínek egyenesek, asszonyom – felelte Vaneau udvarias fejhajtással –, a sietség azonban ritkán tesz jót a finom bársonynak. Különösen, ha a belsejében valami fémesen cseng minden egyes zökkenőnél.
A hölgy meglepetten visszahőkölt, s a tokot még közelebb húzta a mellkasához.
– Csak egy családi örökség – sietett tisztázni a helyzetet rekedtes hangon. – Egy törékeny, antik asztali óra. Nincs benne semmi szokatlan.
– Természetesen – bólintott a fődetektív száraz mosollyal. – Az antik órák köztudottan szeretnek mély, tompa ütéssel válaszolni a kanyarokra.
Mielőtt a hölgy felelhetett volna, a szomszédos fülke ajtaja csikordulva résnyire nyílt, s egy hűvös huzat kíséretében egy újabb rejtélyes árnyék vetült a szőnyegre.