152/2. A viaszpecsétes bőrtáska — Zörgő fém és halk magyarázat

A fiatal úr mély lélegzetet vett, majd elengedve a kilincset visszafordult a folyosón várakozó Vaneau és Laurent felé. Szemében hirtelen remény csillant, amint megpillantotta az ősz úriember tökéletesen higgadt tartását.
– Csak egy mechanikus zár… semmi különös – hebegte a bőrtáskát szorítva, miközben ujjai közül vörös viaszmorzsák hullottak a szőnyegre. – Elnézést kérek, ha megijesztettem Önöket.
– Az ijedtség túlzás, fiatalember – válaszolt Monsieur Vaneau szelíd mosollyal. – Inkább a kíváncsiságunk ébredt fel. A viaszpecsétek ritkán szoktak önálló életet élni, hacsak nem próbálják sürgősen kiszabadítani magukat.
A folyosó árnyékosabb szegletéből ekkor a sötétkék kabátos utas lépett elő, sápadt arccal, riadtan mutatva a táskára.
– Én hallottam azt a kattanást! Ez biztosan valami szerkezet… nem szabadna a közelébe mennünk! – suttogta remegő hangon.
– Nyugalom, uram – próbálta csillapítani Laurent kalauz, bár a szeme sarkából ő is óvatosan méregette a csomagot. – A szerelvényen biztonságban vagyunk.
– A pánik amúgy is felesleges fényűzés – tette hozzá Vaneau, közelebb lépve a fiatal úrhoz. – Különösen akkor, ha a táska tulajdonosa épp most szeretne meggyőzni minket arról, hogy a vörös viasz alatt csupán ártatlan családi dokumentumok lapulnak. Igazam van?
A bőrtáskás férfi feszülten bólintott. – Igen! Egy rendkívül fontos küldetés… de a rugós zárszerkezet néha túl érzékeny.
– A zárak már csak ilyenek – jegyezte meg Vaneau szárazon. – Mindig a legalkalmatlanabb pillanatban mutatják meg sajátos karakterüket.