150/1. Új rejtély a hálókocsin — A kesztyűs utas doboza

A folyosó finom szőnyegén némán lépkedett a vastag bőrkesztyűt viselő jövevény. A két karjában tartott, sárgaréz pántokkal pántolt tölgyfadobozt úgy ölelte magához, mintha legalábbis a koronaékszereket szállítaná. Laurent kalauz készségesen lépett elé.
– Szabad a jegyeket, uram? A hetes fülke a magáé.
– Ne nyúljon hozzá! – szisszant fel a férfi, s óvatosan hátrált egy lépést. – A tartalom rendkívül törékeny.
Émile Vaneau a fülkeajtónak dőlve, kávéscsészéjét lassan forgatva figyelte az újonnan érkezettet.
– Remélem, nem egy újabb túlfejlesztett gépezet, uram – jegyezte meg Vaneau csendes mosollyal. – A kalauzunk idegeit épp az imént tette próbára egy komplett nyomdaipari műhely.
– Egyáltalán nem tréfás, uram – morogta az utas, s kesztyűs ujjai rászorultak a fára. – Ez egy felbecsülhetetlen értékű, XVII. századi asztrolábium. Egyetlen rázkódás elállíthatja a finom műszereit.
– Akkor felettébb figyelemreméltó – tűnődött el a detektív –, hogy miért visel vastag téli bőrkesztyűt a kellemesen fűtött kocsiban.
A férfi nem felelt. Bemasírozott a hetesbe, és magára rántotta az ajtót.
– Monsieur Vaneau, miért fél ennyire attól a doboztól? – tudakolta Laurent.
– Nem a doboztól fél, kedves Laurent, hanem attól, ami a kesztyűje alatt lapul – felelte Vaneau.
Néhány perccel később a hetes fülkéből éles csörrenés hallatszott. Mire odaértek, az ajtó tárva-nyitva állt: a tölgyfadoboz pántjai elpattantak, belseje pedig kongott az ürességtől.