150/2. Új rejtély a hálókocsin — A hiányzó asztrolábium

Vaneau belépett a hetes fülkébe, és száraz pillantással illette a padlón heverő, szétpattant tölgyfadobozt. A szürke köpenyes utas az ablaknak préselődve kapkodta a levegőt, vastag bőrkesztyűs kezeit görcsösen tördelve.
– Ez felháborító! – szörnyülködött a sötétkék kabátos utas, aki a nyitott ajtón át kukucskált be. – A műszer egyszerűen köddé vált! Csak nem egy láthatatlan tolvaj garázdálkodik a hálókocsiban?
– A fizika jelenlegi állása szerint a láthatatlanság meglehetősen ritkán jár együtt ilyen fémhangú csörrenéssel – jegyezte meg Vaneau higgadtan. Lehajolt a nyitott dobozhoz, és finoman megérintette a megviselt bársonybélést. – Felettébb tanulságos. A mélyedés alapján ebben a ládában nem egy finom asztrolábium, hanem egy teljesen közönséges téglatest pihent.
Laurent kalauz zavartan vakarta a fejét.
– De hát Monsieur Vaneau, akkor mi tört el ilyen éles hanggal?
– A záróretesz, amelyet szándékosan feszítettek túl – mutatott a szilánkos fára a detektív, majd a szürke köpenyes utashoz fordult. – Úgy tetszik, a doboz üressége nem baleset, hanem jól rendezett színjáték. Vajon miért érte meg Önnek feláldozni egy tölgyfa ládikát, miközben a kesztyűjét még most sem hajlandó levenni?
– Csupán érzékeny a bőröm a huzatra! – csattant fel az utas, de a hangja észrevehetően megbicsaklott.