149/5. A duplán lakatolt táska — Nyomdafesték Chantraine peronján

Émile Vaneau komótosan elővette zsebéből a szellős tisztaságú ezüst zsebóráját. Kinyitotta a fedelét, halk kattanással nyugtázta az időt, majd felpillantott a megrémült társaságra.
– Pontosan három perc múlva Chantraine állomásra érkezünk – mondta szelíden, mintha csak az időjárásról értekezne. – És ha jól sejtem, a helyi hatóságok már a peronon türelmetlenkednek.
– De hát a pokolgép...! – sápítozott a sötétkék kabátos utas, miközben próbált Laurent kalauz mögé bújni.
– Uram, a pokolgépek nem hagynak elbereni rézkarc-tinta szagot maguk után – mosolyodott el Vaneau. – A táska nem robbanószert, hanem egy kompakt, mozgatható nyomdaorsót és klisélemezeket rejt. Az önök szomszédja hamis elbereni bankjegyeket próbált átcsempészni a határon, mielőtt a túlbuzgó olajozás elárulta volna a mesterséget.
A szürke köpenyes utas szólni kívánt, ám a szerelvény ekkor váratlanul nagyot zökkent. Tükrök rezdültek, fémfogantyúk koccantak, s a vonat lassan begördült a kivilágított Chantraine-i állomásra.
Az ajtó sziszegve kinyílt. Két határozott fellépésű helyi nyomozó lépett a folyosóra, s a vezetőjük egyenesen a kétségbeesett utashoz lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, valutahamisítás és tiltott nyomdatechnika szállítása miatt – jelentette ki a tiszt.
– ...amelynek lemezei éppen most áztatják át a vasúttársaság legszebb szőnyegét – fejezte be a mondatát Vaneau hajszálpontosan.
A hamisítót gyorsan elvezették. A fülkék lassan megürültek, majd új utasok léptek a vonatra. Laurent megkönnyebbülten sóhajtott fel, ám Vaneau figyelmét máris felkeltette egy újonnan érkező, szokatlanul vastag bőrkesztyűt viselő úriember, aki feltűnően óvatosan egyetlen apró, de kőnehéz fadobozt egyensúlyozott a karján. A vonat ajtói becsukódtak, s az Intercontinental Express zökkenve megindult az éjszakában.