149/4. A duplán lakatolt táska — Fekete cseppek a szőnyegen

A szürke köpenyes utas egy gyors, kétségbeesett mozdulattal próbálta az ülés alá rúgni a táskát, ám a fémzáras pánt élesen csikordult meg a padlólécen. Pár pillanattal később nehéz, sötét olajcsepp indult meg a bőrtáska sarkából, s hagyott árulkodó nyomot a hálókocsi patyolattiszta szőnyegén.
– A vasúttársaság szőnyegeit ritkán éri ennyire nyomdafesték-szagú inzultus – jegyezte meg Émile Vaneau, s sétapálcája ezüst gombjára támaszkodva közelebb lépett. – Ráadásul ez a különleges kenőanyag finom rézreszeléket is tartalmaz. Rendkívül szorgalmas nyomdagépe lehet odahaza, uram.
A nyitott fülkeajtóban ekkor megtorpant a sötétkék kabátos utas. Rémülten meredt a fekete foltra, majd sápadtan a mellkasára szorította a kalapját.
– Uramisten... ez egy időzített szerkezet! Mindjárt a levegőbe repülünk! – dadogta félve, s hátrálni kezdett a folyosón.
– Szó sincs róla, tisztelt uram – szólt utána Vaneau elnéző mosollyal. – A pokolgépek ritkán illatoznak hamisítatlan elbereni nyomdatintától. Bár elismerem, a gazdasági pusztítás tekintetében a különbség néha elenyésző.
Laurent kalauz zsebéből máris előkerült a hivatalos jegyzőkönyv.
– Uram – fordult a szürke köpenyeshez –, ha nem hajlandó felnyitni a lakatokat, Chantraine-ben a vasúti rendészet nyomozói fogják átvizsgálni a csomagját.
– Ez felháborító! Maguknak semmi joguk kotorászni a holmimban! – méltatlankodott az utas, miközben izzadt tenyerével hiába próbálta eltakarni a szőnyegen terjedő foltot.