149/2. A duplán lakatolt táska — A fémhangú levelek

A szürke köpenyes férfi helyet foglalt a legközelebbi mahagóni asztalnál, s a táskát kínos gonddal helyezte az ölébe, mint egy törékeny porcelánvázát. Laurent kalauz szertartásos léptekkel közeledett felé, kezében a nikkelezött jegykezelő fogóval.
– A jegyét kérném, monsieur – szólította meg a kalauz udvarias, ám határozott hangon.
Az utas összerezzent, s a szabad kezével lázasan kutatni kezdett a kabátja belső zsebében. Közben a bőrtáska óvatlanul nekikoccant a kovácsoltvas asztallábnak. Éles, üreges fémhang rezdült a szalonkocsiban.
– Tessék, Elberen állomásig – nyújtotta át a papírlapot a férfi szaporán, miközben tekintete gyanakodva Émile Vaneau-ra tévedt. – Remélem, nem tilos ebben a kocsiban utazni.
– Dehogy tilos, uram – válaszolta Vaneau nyugalmat árasztó mosollyal. – Csupán a feltűnően gondos csomagkezelés vonzza a tekintetet. Ha megengedi a kérdést: miért igényel egy ennyire pehelykönnyű táska két ilyen tekintélyes sárgaréz lakatot?
– Személyes dokumentumok – felelte az utas hirtelen elvörösödve. – Csupán tintával írt levelek.
– A tinta manapság meglepően fémhangon cseng, mikor az asztalhoz ütődik – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával.
Laurent elgondolkodva lyukasztotta ki a jegyet, majd leeresztette a fogóját.
– Nos, monsieur, ha a levelek nem veszélyeztetik a szerelvény menetrendjét, tőlem akár láncra is verheti őket.
– A menetrendet aligha – tette hozzá Vaneau halkan –, de a táska pántjából szivárgó finom gépölajszag már sokkal inkább felkelti egy öreg detektív kíváncsiságát.