148/2. Új rejtély a hálókocsin — Viaszmorzsák és halk léptek

– Úgy tűnik, kedves Laurent, a mi derék utasunk pecsétje lényegesen türelmetlenebb volt a tulajdonosánál – jegyezte meg Vaneau, miközben botja gombjára támaszkodva a szőnyegen pihenő vörös morzsát tanulmányozta.
– A viasz kényes jószág, Monsieur Vaneau – sóhajtott a kalauz, és kissé lehajolt. – Különösen, ha még meleg. Márpedig ez a darabka szinte még lágy. Az idős hölgy alighanem az utolsó pillanatban, a peronon zárta le azt a fadobozt.
– Vagy valaki más zárta le helyette – helyesbített Vaneau halk, töprengő hangon. – Egy hölgy, aki ennyire aggódik a zárak biztonsága miatt, ritkán hagy maga után ilyen feltűnő nyomokat. Hacsak nem szándékosan tereli rájuk a figyelmet.
Mielőtt Laurent válaszolhatott volna, a hetes fülke felől tompa, fémes kattanás hallatszott, amelyet halk, ritmikus koccanások sora követett, mintha odabent valami apró, de nehéz tárgyat próbálnának erőszakkal a helyére illeszteni.
– Úgy véli, a hölgy segítségre szorul? – kérdezte a kalauz, fél lépést téve a zárt ajtó felé.
– Egyelőre csak felesleges kíváncsiskodókra van kilátása – válaszolta Vaneau száraz mosollyal, s állával a folyosó vége felé bökött. – Nézze csak!
A szomszédos kocsi átjárójából egy sötét kabátos utas lépett elő. Léptei szokatlanul halkak voltak a robogó szerelvényen, s tekintete mereven a hetes fülke rézkilincsére tapadt.