147/3. A sárgaréz pántos láda — Párás tekintetek a hatosban

Az ajtó résnyire nyílt, s a sötétkék kabátos utas feszült tekintete bukkant elő a homályból. Homlokán finom izzadságcseppek csillogtak, kezében pedig egy szénfoltos törlőruhát szorongatott.
– Parancsoljanak? – kérdezte rekedtesen, miközben próbálta a lábával eltakarni a küszöb alatt kúszó fekete olajfoltot.
– Jó estét, uram – köszöntötte Monsieur Vaneau a tőle megszokott, lebilincselő udvariassággal. – Laurent kalauz úrral csupán a szőnyeg egészségi állapota miatt aggódunk. Úgy tűnik, az Ön csomagja túlságosan is nagylelkűen bánik a kenőanyaggal.
Az utas idegesen megköszörülte a torkát.
– Csupán... egy kis finommechanikai baleset. Egy régi falióra alkatrészeit szállítom a rokonaimnak.
– Egy falióra? – horkantott fel halkan Laurent. – Emberi számítás szerint egy komplett toronyóra sem nyom annyit, mint az a sárgaréz pántos monstrum, amit a fülkébe gyömöszölt!
– A minőségnek súlya van, kalauz úr – vágott vissza az utas, ám a hangja némileg megbicsaklott, amikor Vaneau lépett egyet előre, és átható pillantást vetett a nyitott ajtó mögött álló nehéz ládára.
– Valóban – bólintott a nyugalmazott fődetektív. – Bár a faliórák ritkán igénylik a királyi pénzverde által használt, szigorúan védett összetételű tengelyolajat. Különösen nem ilyen bőséges mennyiségben.
Az utas arca egy pillanatra elfehéredett, de igyekezett megőrizni a tartását.
– Maga talán szakértő?
– Nem, csupán megfigyelő – válaszolta Vaneau halvány mosollyal. – De a megfigyelőknek megvan az a káros szokásuk, hogy felismerik a különbséget egy ingaóra és egy hordozható lemezprés között.