147/2. A sárgaréz pántos láda — Sötét foltok a szőnyegen

A vonat ütemes zakatolása közepette Laurent kalauz még mindig a zárt fülkeajtót bámulta, mintha arra várna, hogy a tömör fa magától elárulja a bent rejtőző titkokat. Vaneau ellenben csendesen megigazította a nyakkendőjét, és tenni készült egy lépést a szalonkocsi irányába, amikor a kerekek alatt éles fémsikoly harsant.
A kanyarban a szerelvény akkorát zökkent, hogy a kalauz reflexből a folyosó falába kapaszkodott. A hatos fülke felől ekkor újabb tompa puffanás hallatszott, amelyet egy egészen sajátos, csikorgó fémhang követett.
– Monsieur Vaneau! – suttogta Laurent, és riadtan a fülke alsó résére mutatott. – Nézze csak! Valami szivárog az ajtó alatt!
A sötét szőnyeg szélén lassan terjedni kezdett egy sűrű, fekete, olajos folt. A nyugalmazott fődetektív odalépett, lehajolt, és óvatosan megérintette a folyadék szélét a zsebkendője sarkával. Majd a szagot vizsgálva halványan elmosolyodott.
– Nos, kedves Laurent – mondta Vaneau kiegyensúlyozott hangon –, úgy tűnik, a szomszédunk titka nem csupán súlyos, hanem rendkívül alaposan meg is van olajozva.
– Ez... gépzsír? – hüledezett a kalauz. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy az utas egy komplett nyomdagépet hozott magával?
– Nyomdagépet aligha – válaszolta a detektív. – Egy nyomdagéphez ugyanis ritkán használnak ilyen finom műszerolajat. Inkább valamilyen precíziós óraszerkezetre vagy egy rendkívül bonyolult zárszerkezetre gyanakszom. És amilyen sietősen zárták be azt a ládát, a fedél alighanem megsérthette a belső tartályt.
Abban a pillanatban a fülkeajtó kilincse lassan, centiről centire lefelé mozdult.