147/1. A sárgaréz pántos láda — Belcastel felé robogva

A sötétkék kabátos utas élesen rácsapta maga mögött a fülkeajtót, ám a szűk résen át még tisztán hallatszott, ahogy a nehéz láda nagy nyögések és egy tompa, fémes csattanás kíséretében a padlóra zuhan. Laurent kalauz óvatosan megvakarta a fejét, majd kérdőn a nyugalmazott fődetektívre pillantott.
– Ön szerint mi lehet abban a dobozban, Monsieur Vaneau? Csak nem egy újabb hamisító nyomóforma?
– Aligha, kedves Laurent – mosolyodott el halványan Émile Vaneau, miközben lassan megindult a folyosón. – A jó minőségű menetjegyek ritkán nyomnak fél mázsát. Sokkal inkább gyanakszom egy rendkívül drága, vagy éppen rendkívül törvénytelen szállítmányra.
Ebben a pillanatban a fülke ajtaja réstnyire újra kinyílt, és a sötétkék kabátos férfi feje bukkant ki. Szemei idegesen cikáztak a kalauz és a fődetektív között.
– Elnézést! – kiáltotta fojtott, sziszegő hangon. – Ugye ez a szerelvény megállás nélkül Belcastel felé halad? Nem lesz semmilyen váratlan akadály az úton?
– A menetrend a mi szentírásunk, uram – válaszolta Laurent büszkén kihúzva magát. – Kivéve persze, ha a hatóságok úgy nem döntik...
– Nem kérdeztem a hatóságokat! – vágott közbe az utas, és az arca még sápadtabb lett.
– A hatóságok sem szokták előre bejelenteni az érdeklődésüket – fűzte hozzá Vaneau meglepően kellemes, társalgási hangnemben. – Ezért olyan kiszámíthatatlanok.
– Megnyugtató – mormogta a férfi, majd ismét magára rántotta az ajtót. Laurent elgondolkodva igazította meg a sapkáját.
– Monsieur Vaneau... ez az ember nem finommechanikát szállít.
– Valóban – bólintott a detektív. – Inkább egy igen súlyos titkot.