146/8. A sárgaréz esernyő — Nehéz láda a folyosón

Laurent kalauz mély megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, és kockás zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát, miközben a szerelvény már lendületesen szedte a lábait Saint-Mireux elhagyott peronja után.
– Szavamra, Monsieur Vaneau! – hűledezett a kalauz, miközben a jegyzőkönyvet csúsztatta az egyenruhája belső zsebébe. – Ha ön nincs itt, ez a ravasz flótás még a kalauzkulcsomat is lehamisítja a sárgaréz nyomóformájával! Hogy tud ilyen meglepő nyugalommal átlátni az ilyen körmönfont gazfickókon?
– Csupán a részletek harmóniáját figyelem, kedves Laurent – válaszolta Émile Vaneau, miközben gondosan visszahelyezte zsebébe az ezüst zsebórát. – A hamisítók többsége ott követi el a végzetes hibát, hogy túlságosan tökéletesre akarja formálni a látszatot. A valóság ennél lényegesen hanyagabb.
A folyosón ekkor az új utas botladozott közelebb, mindkét kezével görcsösen szorítva a sárgaréz pántokkal megerősített, súlyos fadobozt. Az arca meglehetősen sápadt volt, és gyanakvó pillantásokat vetett a mellett elhaladó kalauzra.
– Segíthetek elhelyezni a csomagját, uram? – lépett oda Laurent készségesen. – Szemmel láthatóan igen súlyos az a láda.
– Hozzányúlni szigorúan tilos! – csattant fel az utas szokatlanul éles, feszült hangon, majd riadtan hátrált egy lépést. – Úgy értem... rendkívül finom finommechanikai szerkezet van benne. A legkisebb rázkódás is tönkreteheti.
Azzal igyekezett bepréselni magát a szomszédos fülkébe, de a doboz sarka csattanva koccant az ajtófélfának. A láda belsejéből halk, tompa, kongó fémes hang szűrődött ki.
Émile Vaneau egyetlen lépést sem tett, csupán az elmélyült megfigyelők megszokott, halvány mosolyával fordult a kalauz felé.
– Egy valóban érzékeny szerkezet – jegyezte meg halkan. – Amely a jelek szerint túlságosan is nehéz ahhoz, hogy csak finom alkatrészeket tartalmazzon. Úgy tetszik, Belcastel felé sem fogunk unatkozni.