145/2. Új rejtély a hálókocsin — Léptek a hatos fülke előtt

A nehéz tölgyfa ajtó mögül egy szürke köpenyes úr lépett a folyosóra, karja alatt egy súlyos, sárgaréz veretes útitáskát szorongatva. Az új utas arcán óvatos remény csillant meg, amint megpillantotta a kalauzt, ám a táskájából kiszűrődő halk, ritmikus kattogást képtelen volt teljesen elfedni.
– Jó estét, uraim – bicentett bizonytalan mosollyal a szürke köpenyes. – Azt hiszem, eltévedtem a csatlakozó kocsik között. Ugye ebben a szakaszban garantált a zavartalan pihenés?
– A pihenés szubjektív élmény, uram – válaszolt Monsieur Vaneau higgadt mosollyal, miközben tekintete a férfi rézveretes táskájáról a fiatal hölgy krémszínű hegedűtokjára siklott. – Különösen akkor, ha a háttérzenét egy kattogó útipoggyász és egy fahéjillatot árasztó hangszer szolgáltatja.
Laurent kalauz értetlenül hunyorgott, s a szőnyegre csöppent sűrű, édeskés cseppre mutatott.
– Bocsánatot kérek, kisasszony… de a hegedűje véletlenül nem egy pékségből származik?
– Szó sincs róla! – vágta rá a hölgy hirtelen, és még szorosabban szorította magához a krémszínű tokot. – Ez egy rendkívül ritka mesterhangszer! A lakkot keleti olajokkal ápolják.
– Igazán csodálatos – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Így a hangverseny után azonnal tálalható a teadélután is. De mondja, uram – fordult a szürke köpenyes felé –, a maga táskája miért próbál hajszálpontos ritmust tartani Laurent egyenruhájának kattanásaival?
A szürke köpenyes utas elfehéredett, s önkéntelenül a hatos fülke ajtajához hátrált.