144/7. Az ezüstláda rejtélye — A tökéletes rézlemez

A sötétkék kabátos utas már a szomszédos fülke kilincsét tapogatta, de Laurent kalauz meglepő fürgeséggel állta útját a keskeny folyosón.
– Sehova egy tapodtat se, uram! – pattogott Laurent, miközben próbált minél szigorúbb ábrázatot vágni.
Monsieur Vaneau nyugodtan visszatette a rézlemezt a ládába, majd lassan benyúlt a mellényzsebébe. Előhúzta patinás ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással felpattintotta a fedelét, és néhányszor halkan bólintott a mutatók ritmikus járására.
– Pontosan hat perc múlva Oberval állomásra érkezünk – mondta halkan, majd elrakta az órát. – És a helyi csendőrség már nagyon várja ezt a rendkívül precíz óraművet.
– Maga értesítette őket? – hüledezett a férfi, kétségbeesetten rángatva a kabátja gombját. – Még fel sem szálltak!
– A távíró csodákra képes, ha az ember már a legutóbbi megállónál észreveszi a tintaöntő kámforos szagát a teáskocsiban – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – Ön arra számított, hogy a vonatszerelvény ritmikus zötykölődése tökéletesen elfedi a préstengely kattogását. A terv zseniális volt, csupán egyetlen apró hibával.
– Mivel? – nyögte ki a szorongatott hamisító.
– A másodosztályú menetjegyeken nincs vízjel – mutatott rá a detektív. – Ön túlságosan alapos munkát végzett a rézlemezzel. A tökéletesség néha a legárulkodóbb nyom.