144/6. Az ezüstláda rejtélye — A félbeszakadt nyomtatás

A sötétkék kabátos utas nyelt egyet, tekintete a nyitott ezüstláda ketyegő fogaskerekeire tévedt, majd lassan visszahőkölt.
– Nem tudom, hogyan került az a szerkezet oda! Én csak egy gyanútlan utazó vagyok, aki a csomagját...
– Aki a csomagját nyomdafestékkel és présfejekkel bélelte ki – vágott közbe Monsieur Vaneau rendíthetetlen nyugalommal. – Laurent, kérem, tartsa meg a bérletet! A papír még nedves, a vízjel pedig... nos, a vízjel egy kézzel gravírozott rézlemeztől származik.
Laurent kalauz óvatosan, két ujjával fogta a hamisítványt, mintha az égetné a kezét.
– Uram... hát ez valóban nem törvényes vasúti okmány! – suttogta feszülten.
– Valóban nem az – bólintott Vaneau, majd közelebb lépett a ládához, és zsebéből előhúzott egy finom selyemkesztyűt. Felhúzta, és kiemelt a láda belső rekeszéből egy beállított számlapot. – A szerkezet nem veszélyes szerkezet. Egy automatikus, óraművel hajtott miniatűr nyomdagép. Amíg a szerelvény rázkódik, a fogaskerekek pontosan a kellő nyomást fejtik ki a sima lapokra.
– És a hamis bérletek épp a robogó vonaton készülnek el! – döbbent rá Laurent.
– Ön rendkívül találékony, uram – fordult Vaneau a feszülten izzadó utas felé. – Bár a kámfor illatával próbálta elfedni a tinta szagát, a szerkezet nem hazudik.
– Maga nem bizonyíthat semmit! – sziszegte a férfi, és a szomszédos fülke felé hátrált.
– Nem is szükséges. A tények néha meglepő őszinteséggel beszélnek – felelte Vaneau halk, elsimító mosollyal.