144/4. Az ezüstláda rejtélye — A ketyegő szerkezet

Monsieur Vaneau hajlékony mozdulattal lehajolt, és két ujja közé fogta az apró, még rezgő acélspirált. Néhány pillanatig a folyosó lámpafénye felé tartotta, mintha egy ritka drágakövet tanulmányozna.
– Felettébb érdekes alkatrész – állapította meg halk, kimért hangon. – Különösen egy olyan utashoz képest, aki a saját bevallása szerint csupán családi iratokat és némi ágyneműt szállít ebben a felettébb szellős ezüstládában.
– Az... az egy teljesen ártalmatlan rugó! – méltatlankodott a sötétkék kabátos férfi, míg tekintete feszülten cikázott a kalauz és a detektív között. – Kalapdobozok zárjához használják!
– Valóban? – emelte meg a szemöldökét Vaneau. – Laurent, maga látott már olyan kalapdobozt, amelyik három atmoszféra nyomással repíti ki a saját reteszét, miközben finom kámforillatot áraszt magából?
– Legutóbb a verdeni vásárban láttam hasonlót, uram – felelte Laurent szárazon. – Ott viszont egy mechanikus mű-papagáj ugrott ki belőle, és a helyi polgármester bajuszát tépkedte.
A detektív selyemkesztyűs kezével finoman félretolta az ezüstláda fedelét. A bélelt rekeszben nem ruhanemű lapult, hanem egy bonyolult, rézfogaskerekekből álló szerkezet, aminek a közepén egy apró, bélyegzőfejes stancagép ketyegett halk, ütemes kattogással.
– Nos – mosolyodott el Vaneau –, úgy tűnik, a hamisított vasúti bérletek gyártása menet közben meglehetősen helyigényes hobbi.