144/3. Az ezüstláda rejtélye — A kipattant rugó

Monsieur Vaneau óvatosan előrelépett, majd selyemkesztyűs ujjával éppen csak megérintette a kioldódott, nehéz sárgaréz reteszt. A fedél alól résnyire megcsapta a folyosó levegőjét egy meglepően édeskés, kámforos illat.
– Ha a vonatszerelvény zökkenése kinyit egy duplán biztosított zárat, akkor a síneket kétségkívül egy mechanikai zseni fektette le – jegyezte meg a detektív. – Laurent, mit gondol, mekkora a valószínűsége annak, hogy egy fémláda belülről rúgja ki az ajtót?
– Felettébb csekély, uram – válaszolta a kalauz, miközben feszülten a láda sötétlő résére szegezte a tekintetét. – Hacsak nem tartanak benne egy rendkívül elszánt és edzett macskát.
A sötétkék kabátos utas rémülten lépett egyet hátra, s a fülke kárpitozott falának vetette a hátát. Szája szélén apró rángás futott végig, ahogy a feszültség teljesen elhatalmasodott rajta.
– Nem macska! – nyögte ki szaggatottan. – És... és nem szabadott volna kinyílnia! A kulcs... a kulcs nálam van!
– Kiváló – bólintott Vaneau végtelenül nyugodtan. – Ebben az esetben két lehetőségünk van. Az egyik, hogy a szerkezet egyszerűen unja a zárt tereket. A másik, hogy a láda nem azt tartalmazza, amit ön a puszta jelenlétével igazolni kíván. Rendelkezik esetleg a vámáru-nyilatkozattal?
Az utas kapkodva nyúlt a kabátzsebébe, ám a remegő ujjai közül kigurult egy apró, csillogó acélrugó, ami fémes koccanással végigpattogott a fülke padlóján, egyenesen Vaneau cipőjének orráig.