144/2. Az ezüstláda rejtélye — A kioldódott zár

Monsieur Vaneau egyetlen kecses mozdulattal állt fel a kárpitozott ülésről, s megigazította nyakkendőjét. Laurent kalauz feszülten követte, miközben a kulcscsomója halkan csörrent a selyemkesztyűs kezében.
– Uram? Minden rendben odabent? – kopogtatott óvatosan a kalauz a négyes fülke ajtaján.
Felelet helyett újabb fémes zörrenés érkezett, majd az ajtó lassan résnyire csúszott. A zöld kabátos utas feszült, porszürke arca tűnt fel a nyílásban. Mögötte, a kis asztalon a duplán lakatolt ezüstláda feküdt, ám az egyik vaskos zár kioldva lógott az oldalán, s a fedél réseként sötétlett a homályban.
– A lakat... magától kiugrott! – suttogta a zöld kabátos, miközben rémülten lesett a folyosóra. A szomszédos fülke ajtajában ekkor megjelent a szürke köpenyes új utas is, riadt tekintettel figyelve a fejleményeket.
– A lakatok ritkán cselekednek saját elhatározásból, uram – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Hacsak nem szereltek beléjük némi rugós szerkezetet. Vagy ha a láda tartalma nem próbál meg kétségbeesetten kiszabadulni.
– Ez képtelenség! – háborodott fel az utas, ám a hangja megremegett. – Hozzá sem nyúltam! A vonatszerelvény zökkenése rázta szét a zárat!
– Különös zökkenő lehetett – válaszolt Vaneau halkan. – Főleg egy olyan szakaszon, ahol a sínpár nyílegyenesen vezet Oiseville felé. Laurent, kérem, maradjon a közelben. Úgy tűnik, a poggyászok éjszakai élete most kezd igazán érdekessé válni.