144/1. Az ezüstláda rejtélye — Csomagok az éjszakában

Az Intercontinental Express visszanyerte megszokott, ritmikus kattogását, ahogy elhagyta Miremont állomását. Laurent kalauz megkönnyebbülten fújtatott, s gépiesen egyenesítette ki az egyenruháját, miközben az új utast figyelte, aki merev háttal lépkedett a VIP hálókocsi szőnyegén. A férfi sötétzöld kabátot viselt, s két kézzel ölelte magához a láthatóan igen könnyű, ám duplán lakatolt ezüstládát.
– Úgy fest, a nyugalom nálunk csupán átutazó vendég – jegyezte meg halkan Monsieur Vaneau, miközben helyet foglalt a fülkéje melletti kis ülésen. – Bár el kell ismernem, a lakatok mérete kifejezetten lenyűgöző a láda súlyához képest.
– Kérem, ne bámuljanak! – horkant fel a zöld kabátos utas, s feszülten körbehordozta a tekintetét. – Ez a láda személyes tulajdon, és senkinek semmi köze hozzá, mi van benne... vagy mi nincs!
– Milyen megnyugtató – mondta Vaneau száraz eleganciával. – Csupán azt figyeltem meg, hogy az Ön léptei meglepően könnyűek egy olyan úriemberhez képest, aki látszólag tíz kilogrammnyi tömör acélt cipel.
Laurent idegesen megköszörülte a torkát:
– Uram, a jegyét elkérhetem? És... a csomagját nem szeretné a poggyásztartóra tenni?
– Szó sem lehet róla! – vágta rá a férfi, s megszaporázva lépteit bevonult a négyes fülkébe. Az ajtó nagy robajjal záródott be mögötte. Laurent értetlenül rázta a fejét:
– Monsieur Vaneau, Ön szerint veszélyes lehet?
– Egy láda sosem veszélyes, Laurent – válaszolta a fődetektív, miközben megigazította mandzsettáját. – A tartalma néha, a tulajdonosa pedig majdnem mindig. Különösen, ha valaki túlságosan igyekszik elrejteni valamit, ami talán nincs is jelen.
Alig telt el tíz perc, amikor a négyes fülke felől tompa, fémes csörrenés, majd egy elfojtott kiáltás hallatszott. A szerelvény száguldott tovább az éjszakában a következő állomás, Oiseville felé, miközben a folyosón újra megfagyott a levegő.