143/2. Új rejtély a hálókocsin — Léptek a kettes fülke előtt

Laurent kalauz riadtan hajolt közelebb a kettes fülke faborítású ajtajához. A vonatkerekek ritmikus robogása mögül tisztán kivehető volt a gyanús gépies zümmögés és az azt kísérő fojtott, fémes kattogás.
– Uram, Ön szerint ez egy időzített óraszerkezet? – suttogta Laurent, miközben önkéntelenül hátralépett egy óvatos lépést. – Vagy valami... lényegesen veszedelmesebb szerkezet?
– Egy óraszerkezet ritkán kényszeríti az embert arra, hogy a saját poggyászát a testével védelmezze, kedves Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau halkan, miközben elgondolkodva megigazította a selyem nyakkendőjét. – Bár beismerem, láttam már olyan ébresztőórát a pályafutásom során, amely felért egy kisebb merénylettel.
A kettes fülke ajtaja hirtelen résnyire kinyílt. A szürke köpenyes új utas lesett ki a sötét résen, sötét karikás szemei zaklatottan forgódtak a folyosón álló két férfin.
– Elnézést – mondta szaggatott, rekedt hangon –, hoztak már teát a szalon kocsiból? Nagyon feszült vagyok.
– A teát még nem szolgálták fel, uram – válaszolta Laurent megpróbálva visszanyerni a szolgálatkész vasutas méltóságát. – Feltéve, ha a gépészeti berendezések csatlakozásai nem csikorognak hangosabban, mint a teakonyha üstje.
– Ne törődjenek a zajjal! – vágta rá a férfi túlságosan is gyorsan, miközben gyanakvóan szorongatta a kilincset. – Csak egy... órásmester vagyok. Egy antik falióra finom alkatrészeit szállítom. Semmi ok az aggodalomra.
– Az antik faliórák rendkívül tiszteletreméltó szerkezetek – bólintott Vaneau elegáns, száraz mosollyal. – Különösen azok, amelyek nem terjesztenek szegfűszeg- és friss gépolajszagot a hálókocsi szőnyegén.
Az utas arca megrándult. Szólni próbált, de a szavak torkán akadtak; hirtelen visszahúzódott, és az ajtó ismét határozottan bezárult.