142/6. A fahéjillatú hegedűtok — Bélyegző és sziszegő fékek

Vaneau kilépett a folyosóra, ahol a sötétkék kabátos utas már idegesen igazgatta a gallérját. Laurent a fődetektív mögött toporgott.
– Maga engem gyanúsít? – hördült fel a sötétkék kabátos férfi, próbálva megőrizni a méltóságát.
– Egyelőre csak azt, hogy túl hamar szeretne megnyugodni – felelte Vaneau higgadtan. – Mindenki azt hitte, a fülkében egy veszélyes szerkezet lapul, a fojtogató fahéjillat pedig valami rejtélyes méreg. A félrevezetés mesteri volt. Ám a fahéj csupán a friss bélyegzőfesték és a présgép gépolajának kénes szagát hivatott elnyomni. A szürke köpenyes hölgy a futár volt, a megrendelő pedig ön. Ön várt a hamisított utalványokra, mert…
Mielőtt Vaneau kimondhatta volna a végső vádat, az Intercontinental Express fékjei élesen felvisítottak. A vonatszerelvény hatalmasat zökkent, a szomszédos étkezőkocsiból poharak csörrenése hallatszott, majd a kocsik lassulva begördültek a lámpafényes peron mellé. Belcastel állomásra érkeztek.
Az ajtó sziszegve kinyílt, és két helyi nyomozó lépett a folyosóra. A vezetőjük a sötétkék kabátos úrhoz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, értékpapír-hamisítás ügyében!
Vaneau ekkor száraz mosollyal fejezte be a félbeszakadt mondatot:
– …mert a saját nevén már egyetlen pénzintézet sem adott volna önnek hitelt.
A letartóztatottat elvezették. A fémajtók csattanva bezáródtak, s a szerelvény megindult Clairval felé. Ekkor egy új utas lépett a hálókocsiba: egy zaklatott úr, aki feltűnően kevés csomagot hozott, ám az az egyetlen táska gyanúsan nehéznek bizonyult. Vaneau zsebre tette az ezüst zsebórát, és csendben figyelte az új rejtély első pillanatát.