142/5. A fahéjillatú hegedűtok — Csend a négyes fülkében

Laurent nesztelenül benyitott a négyes fülkébe, és félreállt, hogy Monsieur Vaneau beléphessen. A szűk térben még mindig érezni lehetett a fojtogató fahéjillatot, amely most már egyértelműen a bőrkanapén hagyott, fekete hegedűtokból áradt.
– Rendkívül óvatos hölgy – jegyezte meg Vaneau, miközben selyemkesztyűs ujjával finoman megérintette a tok sárgaréz csatját. – Bárki más a poggyásztartóra tenné, ő viszont pontosan a lámpafény alá készítette. Mintha csak arra várna, hogy valaki észrevegye.
– Vagy épp ellenkezőleg, Monsieur Vaneau – suttogta Laurent, aggodalmasan pillantva a folyosó felé. – Hátha elrettentésnek szánta a szagot. Mert ami belül van… az nem szól úgy, mint egy Stradivarius.
Vaneau óvatosan kipattintotta a zárat. A bársony bélésen nem hangszer feküdt, hanem egy precíziós sárgaréz présgép, körkörös vésetekkel és apró nyomófejekkel, amelyeket finom óraműolaj és fűszerpor vékony rétege borított.
– Árnyékszervezeti felülbélyegző – mondta a fődetektív szárazon, elismerő fejbólintással. – A fahéj nem tisztálkodószer, Laurent. Csupán arra szolgál, hogy álcázza a friss nyomdafesték és a gépolaj kénes szagát.
– De kinek gyártja itt a hamis utalványokat? – képedt el a kalauz.
Vaneau lassan előhúzta a zsebéből a régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta, egy pillanatig nézte a mutatók mozgását, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan kilenc perc múlva Belcastel állomásra érkezünk. A válasz pedig a szomszédos fülke sötétkék kabátos utasánál van, aki már alighanem türelmetlenül várja a száraz bélyegzőjét.