142/1. A fahéjillatú hegedűtok — Éjszakai indulás Elberen után

A mozdony hosszú sípszóval tudatta, hogy az Intercontinental Express elhagyta Elberen kivilágított állomását, és ismét az éjszakai sötétségbe vágott. Laurent, a kalauz, megkönnyebbült sóhajjal igazította meg az egyenruháját, miközben a gondosan helyére illesztett szervizpanelt nézte.
– Nos, Monsieur Vaneau – kezdte a kalauz –, legalább a bélyegzők rejtélye megoldódott. Bár el kell ismernem, a csempészek kreativitása határtalan.
– A kreativitás ritkán párosul jó ízléssel, Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben tekintete a folyosón várakozó új utasra tévedt.
A szürke köpenyes fiatal hölgy meglepő feszültséggel szorongatta a karja alatt a sötétbarna hegedűtokot. Laurent megköszörülte a torkát, és udvariasan közelebb lépett hozzá.
– A jegyét kérhetném, mademoiselle?
– Természetesen – válaszolta az utas halk, gyanakvó hangon, és fél kézzel keresgélni kezdett a köpenye zsebében. A hegedűtok ekkor megbillent, s a folyosó hűvös levegőjében még intenzívebben terjedt el a friss fahéj édes fűszerillata.
– Szokatlan aroma egy klasszikus hangszerhez képest – jegyezte meg Vaneau szelíd mosollyal. – A mesterhegedűkről sokfélét hallottam már az évek során, de a süteményillat eddig elkerülte a figyelmemet.
– Csak a fára kent különleges védőbalzsam – vágta rá túlzott hévvel a szürke köpenyes nő, s gyorsan átadta a bilétát Laurent-nak. – A négyes fülke az enyém, ugye?
– Pontosan, kisasszony. Kellemes utazást – bólintott a kalauz.
Amint a nő sietős léptekkel eltűnt a kabinjában, Laurent értetlenül fordult az idős úrhoz.
– Ön szerint valóban védőbalzsam, Monsieur Vaneau?
– Ha a hegedűlakkot manapság finomra őrölt ceyloni fűszerekből főzik, akkor kétségtelenül – felelte a detektív halk szárazsággal. – De ami még ennél is elgondolkodtatóbb: egy mesterhangszer ritkán kong ennyire üresen, amikor a fülkeajtó kilincséhez ütődik.
A következő pillanatban a négyes fülke mélyéről tompa, fémes zörrenés hallatszott, amelyet egy halk, fojtott sikoly követett.