141/3. A ketyegő doboz titka — Végkifejlet Elberen peronján

Laurent néhány gyakorlott mozdulattal kiemelte a rejtett szervizpanelt. A ketyegő doboz nem a mélyben pihent, hanem a hármas fülke alatti résben, gondosan felkötözve a csővezetékre.
– Úgy tűnik, a szerkezet nem önállóan indult felfedezőútra – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben az összegyűlt utasok felé fordult. A sötét kabátos utas láthatóan halálra váltan szorongatta a gallérját, míg a sötétkék kabátos utas bizakodva figyelte a fejleményeket.
Émile Vaneau lassan benyúlt a mellényébe, elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig némán nézte az apró mutatókat, majd kattanással bezárta.
– Pontosan négy perc múlva Elberen állomásra érkezünk – szólalt meg halk, megingathatatlan hangon. – Mindenki azt hitte, a doboz a hallgatag úriember értékes óraműve. A valóságban azonban a ketyegés egy speciális, mechanikus bélyegző számlálójának a hangja volt. Ön, uram, a szervizjáratot használta, hogy a hamisító szerszámokat átcsúsztassa a szomszédos fülkébe.
– Ez nevetséges! – nyelt egyet a sötét kabátos utas. – Nincs semmi bizonyítéka!
– A bélyegző tintája még meg sem száradt a mandzsettáján – válaszolta Vaneau szelíden. – És a szerviznyílásban felejtett bélyegzők...
A vonat hirtelen nagyot fékezett. A csészék megcsörrentek, a szerelvény pedig lassan begördült a kivilágított peron mellé. Az ajtó kinyílt, s a helyi nyomozók léptek a hálókocsiba. A vezetőjük határozottan a sötét kabátos utashoz fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, okirat-hamisítás és csempészet ügyében.
– ...amelyek teljesen egyeznek az Ön jegyén lévővel – fejezte be Vaneau a mondatot, mintha a rendőrség pontosan az ő végszavára érkezett volna.
A gyanúsítottat elvezették, s a szerelvény csikorgva indult tovább Elberenről. A folyosó elcsendesedett, ám az újonnan felszálló utas egy szokatlanul könnyű hegedűtokot szorongatott, amelyből halvány fahéjillat áradt. Vaneau csendesen figyelte, amint a kocsi ajtaja bezárul.